Confessions Of A Psycho Cat

Üdvözlet a Késő Este Caspariával Show-ban, eheti bejelentkezésünk alkalmával az egyetemről hallhatnak összeszedetlen gondolatokat. Milyen egy orosz egyetemre járni a csoport és kb. az évfolyam egyetlen igazi külföldijeként, egyéves (sem) orosztudással? Egy szóval: fura. Szerencsére nagyjából mindent értek, jegyzetelni is tudok, most már eljutottam arra a szintre, hogy egy órán maximum két-három dolgot írok le magyarul. (Mert ugye van az, hogy felismerem, hogy mit jelent az adott kifejezés, de mire leírnám, már nem tudom pontosan, hogy volt oroszul.) A nyelvórák, az nyaralás és happiness, kivéve, amikor oroszra kell fordítani, a németnél ez nem probléma, amíg csak a “Nick Idával beszélget. Sophie fürdik.” tematikát járjuk körül, az angolnál már van, hogy elakadok, de szerencsére a tanárok tolerálják. Viszont a szemináriumok… Valószínűleg minden múltbeli vétkeimért most bűnhődök, minden szemináriumra úgy megyek be, hogy liftezik a gyomrom, a felénél már a sírás szélén vagyok, és úgy megyek ki a teremből, hogy ide többet be nem teszem a lábam. Itt egyrészt valóban szeminárium az, amit annak neveznek, tehát készülni kell egy előre megadott témából, és arról - úgymond - beszélgetünk. A csoport felét pedig kifejezetten értelmes és már-már zavaróan ambiciózus emberek alkotják, tehát ez a beszélgetés úgy néz ki, hogy mondjuk valaki eldarálja a kötelező tananyagot, a másik meg - kötelező “én még azt hozzátenném, hogy” kezdettel - az ajánlott irodalmat. Én meg, hiába készülök fel, igazából meg sem merek szólalni közöttük. Ma viszont rájöttem a módszerre, jövő kedden ki is próbálom: csalni fogok, és a Wikipediát tanulom meg. Elolvasom a könyvet meg a jogszabályokat, de megtanulni (értsd: szaknyelvi szófordulatokat betűről betűre bevágni) azt a rövid szöveget fogom, ami ott van, hogy legalább ennyit tudjak magamtól mondani, persze előtte gondosan kigyomlálom a marhaságokat a szócikkből. Elveim ellen való, de muszáj, hogy amíg nem jövök bele, addig se csak üljek, mint a sült hal, már csak azért se, mert az jó kis amerikai rendszerünkben kapunk százalékpontot, vagy mit, a szemináriumi munkára. (Különben a többiek, értsd orosztöbbiek közt is van, aki ezt csinálja, az egyik lánynak sikerült valami emeletes ökörséget mondani, amit én is olvastam egy szócikkben, csak szerencsére feltűnt. Mondjuk, ha nem tűnik fel, sem mertem volna még elmondani.)

Innentol ekezetek nelkul folytatjuk a showt a konyvtarbol. Tehat a jelenlegi projekt a “vegyuk ra magunkat, hogy megszolaljunk szeminariumon” megvalositasa. Meg nem tudom, hogyan fog menni, majd beszamolok, de semmikepp nem szeretnek a csoport kussolos felehez tartozni, mar csak azert se, mert ott leginkabb az “erdeklodesi korom: plussallatok, parfumok, Paulo Coelho, bulik, karorak” lanyok dominalnak. Ez egy szo szerinti idezet volt am az egyik, amugy nagyon helyes es aranyos csoporttarsnom adatlapjarol. (Kulonben a Coelho nagyobb vetek, mint a parfumok-plussallatok, ha szabad ilyet mondani…)

Tartottam tovabba attol is, hogy vajon miket fognak mondani a tanarok, ugy ertem, hogy mennyire lesz peldaul atpolitizalt egy-egy eloadas, de szerencsere a tanarok tobbsege kifejezetten normalis, targyilagos. Csak egy fura mondatot tudnek igazabol emliteni. A jogvedelem szervei Oroszorszagban eloadason arrol magyarazott a pasas, hogy attol, hogy ket orszagban ugyanugy hivnak egy szervet, az nem jelenti azt, hogy ugyanaz a feladatkore is. Ezt a kovetkezo peldaval talalta illusztralni: “Kepzeljek, tiz eve (!) olvastam egy cikket, amiben azt irtak, hogy az USA belugyminisztere akkoriban egy no volt. De aztan szerencsere tovabbolvastam, es kiderult, hogy a Belugyminiszterium ott csak termeszetvedelemmel, meg ilyesmivel foglalkozik, tudjak, viragok, madarkak, ilyesmi, ugyhogy vegulis siman lehet no is a belugyminiszter.” Most azt, hogy ez tenyszeruen mennyire hulyeseg vagy nem, azt ne boncolgassuk, nekem a hangnemtol  nyilt ki a zsebemben egyszerre a feminizmus es a zoldmozgalom, de aztan visszacsuktam oket, meg kell tanulnom elfogadni az orszag ertekrendjet, ha nem is helyeslem. (A kornyezetvedelem itt igen vicces kerdes, nemhogy donteshozoi szinten nem foglalkoznak vele a feltetlen szuksegesnel nagyobb mertekben, de divat sem lett belole. Ugy ertem, meg Budapesten is divat, legalabbis egy szuk korben, zoldnek lenni, szelektiven gyujteni a hulladekot es fairtrade kavet venni. Ehhez kepest itt mondjuk maximum a legdragabb boltban van organic food pult, azt onnan lehet megismerni, hogy ott vannak a legdizajnosabb es legbonyolultabb muanyag dobozkakba csomagolva a kajak. Tegnap viszont talaltam vegre egy helyet, ahol arulnak fair trade kavet, meg is mondom, hogy hivjak: McDonald’s…)

De osszessegeben veve, ha majd a sajat paraimon tulleszek, nagyon jo lesz ez itt, foleg, hogy sikerult befurakodnom az uszoedzesre, ugyhogy mostantol heti haromszor ket orat uszkalok, ingyen raadasul. Most pedig elpalyazok lassan a nemetora fele, helyreallitani az onbizalmam, mert szerencsere mindennap van legalabb egy nyelvorank, hogy meggyozodhessek arrol, hogy nem vagyok hulye, es be merjek menni a kovetkezo szeminariumra is.

Na hol kezdjem? Szóval újra itt vagyok a nagy, hideg városban. Gondolkoztam azon, hogy írjak-e egyáltalán a kimaradt, otthon töltött időszakról, de inkább nem teszem. Nem volt valami jó nyár, egy csomó szomorúsággal, idegeskedéssel, futkosással meg hasonlókkal, persze voltak jó pillanatok is, de ha az egész másfél hónapot leírnám, az inkább rinyablog lenne, olyat pedig ugye nem szeretnék.

Tehát kezdjük onnan, hogy végre-valahára megkaptam a vízumom augusztus végén és egy szép szerdai napon visszarepültem a budapesti nyárból a moszkvai télbe. Az első pár napban ugyanis olyan igazi szürke, nyálkás, csontig ható hideg idő volt – azért ez itt se normális, Kelet-Szibériában pedig mindeközben napsütés és húsz fok volt. A helyzetet fokozandó, az első öt napot ügyintézéssel töltöttem, voltak pillanatok, amikor úgy nézett ki, hogy semmi nem fog sikerülni, valamint lényegileg a dékáni hivatalban laktam. (Volt egy szürreális jelenet, amikor éppen nem volt ott az én ügyintézőm, a kollégája leültetett és megmutatta a családi fotóit, meg a saját fiatalkori képeit abból az időből, amikor még ’56-ban Magyarországon szolgált.) De szépen, lassan minden elintéződött, járhatok végre rendesen órákra. Alapjában véve amerikai rendszerű az egyetem, tehát az otthonihoz képest sokkal szigorúbban veszik az órárajárást, több az évközbeni ellenőrzés. Ami nem baj, így is, úgy is mindig be kéne járnom, máshogy egy egyéves orosztudással nem lehet. Különben nem félelmetes a helyzet, egész jól jegyzetelek például, egy előadás volt eddig, ahol feladtam, és inkább megkértem egy csoporttársam, hogy küldje át, mert „néhány mozzanat kimaradt nálam”. (Ezt nem részleteztem, azért elég sok mozzanat volt az, de szeretném legalább nyomokban megtartani a kissé megtépázott okoslány-imidzsemet, nem kezdhetek el siránkozni, hogy nem értek valamit. Különben azt vettem észre, hogy az tanárok nagy része azzal a módszerrel operál, hogy az előadást meg-megszakítva elmesél valami anekdotát, majd a poén után, amikor még el sem ült a vihogás a teremben, elkezd darálni egy definíciót, ami sehol máshol nem található meg, extrakiemelt vizsgakérdés, és soha többé nem fogja megismételni. A harmadik ilyen után már rutinos versenyző voltam, a „Képzeljék el, ülök a minap az autómban…” kezdetű mondatnál gondosan felírtam a papírra, hogy „def.:”, és csőre töltött tollal vártam a poén utáni információzuhatagot. Bejött.) A tantárgyaim érdekesnek tűnnek, van egy halom nyelvóránk, ami legszimpatikusabb vonása az egyetemnek, és – dobpergés – sikerült átrakatnom magam egy németcsoportba is. Szóval végre megtanulok németül, egyenlőre még csak két óránk volt, de már brutálisan jól tudok köszönni és számolni. A csoporttársaim is teljesen jófejek, persze fiatalabbak nálam, de nem feltűnően, és persze rögtön mindenki lerohant a „hány eset van a magyar főnévragozásban” kérdéssel. (Szeretnék találkozni azzal, aki elhintette ezt a 17-23-26-33-akárhány esetes legendát, mert hetente háromszor magyarázom el, hogy ez nem ugyanúgy néz ki, mint ahogy mondjuk az oroszban vagy a németben, és én, nyelvtan OKTV ide vagy oda, sosem hallottam erről a bizonyos számról, amíg ide nem jöttem. Amúgy 17 esetet szoktam mondani, azt már legalább láttam leírva magyar nyelvkönyvben. Ez az esetes móka sokkal jobb persze, mint az a közvélekedés, hogy nem csoda, hogy ilyen gyorsan meg hatékonyan tanulok nyelvet, hiszen a magyar után már bármit könnyű megtanulni…)

L. is megérkezett, átjelentkezett az én egyetememre, sőt egy koliban is lakunk, szóval van kihez szólnom magyarul, ami sokat segít, mert azért néha ijesztő az előttünk álló félév. Tegnap például együtt jöttünk haza, holtfáradtan, mintha nem egy hete, hanem egy hónapja tartana már szünet nélkül az egyetem (sokkal intenzívebben kell figyelni, tehát jóval többet kivesz az emberből), de meg kell hagyni, hogy még mindig sokkal összeszedettebbek voltunk annál a két fiúnál, akik az egyetem mellett öltönyben, nyakkendőben baseballoztak vadalmák és egy bot segítségével. Este L. elhívott találkozni a régi barátaival, és egy hihetetlen jelenséggel szembesültünk. Én kifejezetten rákészültem például, hogy iszom egy pohár finom hideg sört, most van körülbelül az utolsó szombat este, amikor még megtehetem, most is csak úgy, hogy elindulás előtt még tanultam. És mi volt a városban? Szesztilalom. Moszkva Napja volt ugyanis, és a városvezetés megelégelte a nemzeti ünnepeken zajló ereszdelahajam-állapotokat. Ezért aztán kerülettől függően különböző szigorúsággal megtiltották az alkoholárusítást. Ahol mi ültünk, ott a pincérnő azt mondta, ő nem szolgálhat fel alkohol, de ha kimegyünk a kioszkba és behozzuk a sört, abba ő nem szól bele. A legszebb az, hogy annyira fáradt volt mindenki, hogy némi elégedetlenkedés után beletörődtünk, és azon a helyen, ahol máskor mindenki litereskorsó Baltikákkal kezdi, most ötven-hatvan ember üldögélt illedelmesen, színes szörpöcskékkel és teákkal a kezében. Szóval Moszkva is változott egy keveset, amíg nem voltam itt.

UI.: A cím egy kajásdoboz fedeléről származik, amikor megláttam, úgy döntöttem, hogy ezt pozitív előjelnek veszem.